Ki az őrült? - gondolatok Az utolsó viking c. filmről pszichológus szemmel
Egy friss filmélményem, nem várt módokon kapcsolódott munkámhoz. Az utolsó viking, értelmezésem szerint, többek között olyan kérdések körül forog, mint hogy beléphetünk-e, be kell-e lépnünk a másik szubjektív valóságába és hogy végső soron ki az, aki ki szorul a közösség által felépített, – és ezáltal objektívként – elfogadott valóságból? Természetesen nem magáról a pszichiátriai betegségekről és környezetükről szól a film, ez inkább egy analógia, ami azonban konkrét jelenségekre és nehézségekre is rámutat - ezekről szeretnék néhány gondolatot megosztani.
Három pontban szeretném összefoglalni a film kapcsán ébredt gondolataimat, amikben kitérek a diagnózissal élők és környezetük szempontjaira, illetve az ezzel kapcsolatos 'valóságokra'.
A poszt tovább olvasása előtt, ajánlom a film megtekintését vagy ismertetőjének elolvasását.
A látható és a láthatatlan
Míg eleinte csak Mads Mikkelsen karaktere tűnik furcsának, a film során, a különböző szereplők sorra mutatják meg 'sajátosságaikat'. A vikingekkel való azonosulást, a túlzott borivást, a dühkitöréseket, a játszani nem tudó 'Beatlest', a külsővel való megszállottságot tekintsük akár tüneteknek, akár különcségnek vagy rossz tulajdonságnak, hamar szemet szúrnak. Könnyű ezeket meglátni, véleményt alkotni, skatulyázni. Az emberi működésnek szerves része, hogy energiahatékony legyen: ha valamiről tapasztalatot szereztünk, mintázat-szerűen kezdjük látni, kategorizálunk, hogy egy újabb találkozásnál már kevesebb kognitív kapacitást kelljen annak értékelésére szánnunk. Mégis, ezek a fajta automatizmusok sokszor pont, hogy elhomályosítják a látásunkat és elzárnak minket egy-egy jelenség vagy személy mélyebb megértésétől.
Gyakori élménye a pszichiátriai vagy akár pszichológiai problémákkal küzdőknek, hogy "ők a problémák" – a furcsák, a nem-normálisak, a "betegek", a baj. A diagnózissal való azonosuláshoz nem kellenek feltétlen szavak sem. Ezek az üzenetek, kimondva vagy kimondatlanul, a közvetlen környezetből vagy a társadalom részéről érkezve önmagában traumát jelentenek, beépülnek az érintett mindennapjaiba és saját magáról alkotott képébe. Ez távolítóan hat a teljes értékű életbe és a felépülésbe vetett hitre. Sok történetet hallottam, amiben a kliensek megosztották, hogy első (vagy sokadik) intézményes ellátásuk során az állapotuk javulását illető lemondással vagy épp a pszichiátriai diagnózis okozta stigmával találkoztak, ami mentén aztán akár fizikai egészségükre vonatkozó panaszaikat sem vették komolyan. A beteg, a betegség látható. Az ember a betegség, a tünet mögött, sokszor láthatatlan marad.
A környezetnek is nehéz egy ilyen helyzet, az ő életük is gyökeresen megváltozik, a tünetek átírhatják az addig családi, baráti életet. Beletörődéssel, értetlenséggel fogadhatják, ami a klienssel történik, esetleg maguk is problémaforrásként kezdik őt látni: ő gyógyuljon meg, ő változzon, "legyen olyan mint régen". Ez a reakció is érthető, a tehetetlenség és a kontrollvesztés elkerülésének alapvető emberi motivációja táplálja. Megjelenhet ugyanakkor a bűntudat, az önostorozás, a szégyen, az érintett elvesztését övező félelem is. Küzdelmük sokszor láthatatlan marad az elsődleges érintett mellett.
Hajlamosak vagyunk ilyenkor az okokra figyelni és előkerülhet a felelősség kérdése: kivel van a baj, ki a hibás a kialakult helyzetért? – már nem csak a tünetek, hanem a felelősség mentén is ütköznek a valóságok és azok 'tulajdonosai', a találkozás pedig elmarad. A felelős keresése valójában szorongás oldását célozza, érthető és emberi: könnyebb elviselni az elviselhetetlent, ha tudom valamihez kötni, valahonnan eredeztetni. Mégis, ilyen formában nem mutat rá a megoldásra. A filmben is látjuk ennek a következményeit: Manfred igazából magányosan, meg nem értetten éli mindennapjait. Testvérei, bár szeretik, nem igazán tudnak kapcsolódni hozzá. Helyzetük évek, talán évtizedek óta változatlan, elfogadták, hogy ő "ilyen" és igyekeznek tompítani zavaró viselkedéseit - egymás számára is láthatatlanná váltak.
Látjuk-e egymást?
A film a különc pszichiáterének ötlete, hogy alakítsák újra a Beatles-t azokból az emberekből, köztük Manfreddal, akik valamelyik tagnak hiszik magukat. Elmélete szerint, ha megélhetik választott énjüket, elmúlik majd a téveszméjük. A szereplők különböző módokon viszonyulnak ehhez: van, aki a téveszme megerősítésének látja, van, aki annak, hogy próbálják meg úgy látni Manfredot és társait, ahogyan ők látják magukat. Az egyik próba végén élénk vita alakul ki a szereplők között: választhatjuk-e a valóságunkat vagy van-e objektív valóság? Ez a kérdés egy síkon a találkozásról szól – osztozhatunk-e egy valóságon vagy mindenki a sajátjában marad, esetleg valaki kiszorul a "többségi" valóságból?
A kliens és a hozzátartozók találkozásában fontos gyakorlati szerepet tölthet be a rendszerszemélet alkalmazása, mely alapján a 'rendszer' közösen ébredhet rá, hogy milyen körkörös, ok-okozati összefüggések szervezik az egyes személyek élményvilágát, egymáshoz fűződő kapcsolataikat és hogy mik ezek közül azok, amikhez mindannyian tudnak kapcsolódni. A kliens ebben a relációban már könnyebben jelenik meg mint tünethordozó és nem mint probléma. Annak a felismerése, hogy a saját megélésem, érzésem, nem a másikénak a rovására létezik, lehetővé teszi a valóságok átjárhatóságát. A rejtett, be nem ismert vagy nem tudatosult megélések, érzések, igények így láthatóvá, a közös megélések kimondhatóvá válnak és ami elsőre elválasztónak tűnt, arról kiderülhet, hogy valójában osztozunk rajtuk.
Fekete vagy fehér?
Az újjáalakult 'Beatles' egyik tagja, egy magas, kreol bőrű és fekete szakállas férfi, szőkének és kék szeműek is látja magát és a film egy pontján fájdalmasan eszmél rá – talán mások nem is így látják őt. A pszichiáter elmondja neki az objektív tényeket: se nem szőke, se nem kék szemű, viszont tehetséges zenész és szerethető ember.
Amikor valóság(ok)ról gondolkodunk – akár egy pszichiátriai jelenség kapcsán –, nem tekinthetünk el az objektív tényektől, még ha ezekből valószínűleg meglepően kevesebb is van, mint azt elsőre gondolnánk. Ilyen határvonal a bántalmazás is vagy az ön- és közveszélyesség is. A tények kimondása határokat és válaszvonalakat jelöl ki, amelyekre szintén szükségünk van. Joggal merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy mi van akkor, ha ezek a válaszvonalak nagyon messze vannak egymástól, esetleg a realitástól is? Manfred szerint ő John Lennon – mindenki más tudja, hogy nem. A realitáshoz való viszonyukon túlmutatóan, ami valóban lehet egy igen-nem kérdés, minden tünetnél érdemes az árnyalatokat is keresni. Ahogyan a film során is ez kibomlik, a tünetek egy síkon szimbólumok, amelyek szervesen kapcsolódnak az elszenvedője életéhez, pszichés működéséhez, a szerzett traumákhoz, stb.. Így bármennyire is értelmetlennek tűnnek elsőre, megérthetővé, értelmessé és kapcsolódhatóvá válhatnak. (Ebből az elgondolásból indul ki az un. hanghalló módszer is, amely az akusztikus és vizuális hallucinációkra, mint szimbólumokra tekint.) Ez történik a szereplőkkel is, közösen gyógyulva és épülve a családi traumákból, amely folyamatban Manfred lesz a katalizátor.
Konklúzió: Meglátni és találkozni
Ki az őrült? – tettem fel a kérdést az elején, amiről remélem, hogy a poszt végére értelmetlenné vált.
A film számomra erről (is) szól: amikor kapcsolódásról van szó, néha a nagyon szilárdnak hitt határvonalak, a tények, egymásnak ellentmondó megélések is áthidalhatóak. Kliensként, hozzátartozóként nagy, áldozatos, olykor hosszú ideig tartó munka ez, szakemberként is finom és bonyolult egyensúlyozást kíván. A megfelelő szakmaiság mellett a pszichiátriai, pszichológiai nehézségekkel élőkkel munka és bánásmód során legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, hogy a másikat embernek és személynek lássuk, aki történetesen tünetekkel él. Tünetekkel, betegséggel nem lehet és általában nem is akarunk kapcsolódni, de egy másik emberrel igen. Nyitni egy másik valóságra - ez az ajtó, amin keresztül megláthatjuk, ami közös.
