Sokat hallhatunk a kommunikáció fontosságáról a mindennapokban, de arról talán kevesebbet, hogy mégis, hogyan kellene jól csinálni, ha már ennyire fontos. A kommunikáció konfliktuskezelésben betöltött szerepéről szól ez a bejegyzés.

A bejegyzésben a teljes igénye nélkül írok a témáról, elsősorban a kliensekkel szerzett tapasztalataim nyomán.

Munkám során rengetegszer láttam, hogy ami a kliensemnek aktuálisan fejtörést, bosszúságot vagy bántatot okoz egy barátjával, rokonával, párjával, stb. kapcsolatban, valójában "csak" a nem megfelelő kommunikációból vagy annak hiányából fakad. Idézőjelben csak, mert sokszor a kommunikáció elindítása pont, hogy a legnehezebb, legfontosabb első lépés egy helyzet megoldásában. Ha ez nem sikerül, az érintettek párhuzamos valóságokban maradnak,

elmarad a kapcsolódás, a találkozás és valójában sokszor ez a legfájdalmasabb,

nem is az eredeti probléma. Megszűnik a "mi" élménye és táborokra szakadnak: vagyok én meg ő, esetleg mi és ők. A helyzet kérdése az lesz, hogy "ki marad alul?" ahelyett, hogy "hogyan oldhatjuk meg ezt közösen?".

A kommunikációt ilyenkor sokszor az érzelmek, egymás szubjektív valóságának kényszeres korrekciója és az ezt fűtő igazságérzet irányítja, így sokszor személyeskedő, minősítő, túláltanosító mondatok hagyják el a szánkat. Non-verbális kommunikációnk is érzelmeinket jelenítik meg, még erősebben is, mint a szavaink.   

Ezek a - pillanatban feloldhatatlannak tűnő - ellentétek sokszor pont amiatt nőnek akkorára, ahogyan beszélünk róluk, nem amiatt, amiről beszélünk. Kommunikációnk tudatosításával, fejlesztésével azonban sokat tehetünk azért, hogy megelőzzük vagy proaktívan kezeljük a fennálló szituációt és elkerüljük annak eszkalálódását, egymás megbántását. 

"Igazán a barátság elvesztése fáj..."

Egy idős hölgy kliensem nemrég összekülönbözött az egyetlen barátnőjével. Konfliktusuk alapja, mint sajnos oly sokszor, anyagi természetű volt. A hölgy, nevezzük Ilonának, elárulva, átverve érezte magát, nagyon csalódott volt. Sokszor, részletesen ecsetelte az őt ért anyagi kárt, de egy-egy ilyen beszélgetés végére megfogalmazta: leginkább a barátság elvesztése fáj számára. Miután sokszor hallottam Ilona megélését a történtekről, felvetettem, hogy vonjuk be a barátnőjét, hátha sikerül rendezni a nehézséget (erre a közösségi pszichiátria módszertana adott lehetőséget). 

A találkozó feszülten indult, Ilona és barátnője is a saját verzióját, saját igazát mondta el, ami a másikukban persze felháborodást, dühöt szült. Gyakori, hogy ilyenko kimondva-kimondatlanul döntő bírónak szeretnének megtenni a kliensek, az amúgy is kibogozhatatlan ügyekben. Moderálás mellett, a minősítő és vádló mondatok kiigazításával, végül mindketten meg tudták osztani az érzéseiket és a fájdalmukat, nevezetesen, hogy hiányzik nekik a másik. Ennek az egyszerű, de nem könnyű érzelemnek, igénynek a megosztása, varázsütés-szerűen oldotta fel a feszült hangulatot, a két idős hölgy megölelte egymást és egyhangúlag egyeztek meg a múltbéli sérelmeik maguk mögött hagyásáról. 

Ez a nagyon kedves és megható eset talán rámutat arra, hogy sokszor a "két oldal" valójában nagyon sok mindenen osztozik, érzéseken, hiányokon, igényeken, vágyakon. Ennek kimondásával, az offenzív-deffenzív kommunikációból való kilépéssel, teret kaphat a megoldás is, ahogyan ezt a fentebbi példa mutatja.

Néhány egyszerű "szabály" észben tartásával és gyakorlásával sokat tehetünk kapcsolatainkért, ezáltal magunkért és a környezetünkért is.